Őszi fák
2005.12.11. 15:30
Szabó Lőrinc verse, mely hátha visszacsempészi egy percre az elmúlt évszakot
Láttalak lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, épp oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr, vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz, ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vígan: így veszni szebb: küzdj és örülj, s hogy buksz, nyugodj büszkén bele - arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj, s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
|