Faludy György

A judeai helytartó

Cumae felől bicegve jött az alkony,

mint kék vitorlák álltak a hegyek

s ők ketten ültek lenn a sziklaparton

és bámulták a rozsdamart eget.

S midőn az est ködöt kevert a kertbe,

ők csak nézték némán a kék vizet

s tógájukat fejükre húzták, melyre

fehér holdat kaszált hat évtized.

S midőn a kert, mint régi palettáknak

utolsó zöldje, vén lett és sívár

s midőn Baiae felett a pineáknak

fejét az alkony egybefogta már,

s midőn a Cap Misenumról a május

narancsszagot hozott a mirtuszokra –

így szólt az egyik:

-          „Pontius Pilátus,

emlékszel még a régi májusokra?

Ma harminc éve voltam a vendéged,

hogy helytartója voltál Judeának:

bíborban jártál, liktorok kísértek

és rám üzentél, hogy a kertben várjak.

Aztán lejöttél és borodat ittad

s míg homlokunkra szállt a nyár pora,

zsidók legyeztek s te e népet szidtad,

mely halni gyáva, élni ostoba;

e rút népet, mely röhög a Cézáron,

és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,

de a keresztfán is vitatkozik,

e népet, mely semmit sem tud a szépről,

mely ma elájul egy korbácsütéstől,

s egy kettőspontért holnap halni kész.

Aludni mentél. S én még aznap éjjel

az utcákon bolyongtam szerteszét,

mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel

hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét

sikátorokban, szemét közt, a sárban

kivert gyermekek, rokkant nagyapák

hevertek, akik szemük olajában

hordozták népük roppant bánatát.

Egy kis lebujba tértem, hol a mécses

bizonytalan világot szőtt a kétes

falakra és egy meztelen leányra,

ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.

Uszálynak lengett mögötte az ámbra-

illat s fejét unottan dobta hátra,

mint hogyha húzná nagy, vörös haja,

s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,

félig lezárta s a lassú, parázna

táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,

hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra

s azon túl minden nap megnéztem őt.

És hangja, amely durva volt és édes,

megrészegített, míg a kormos mécses

mellett ültem a néptömeg között,

és már nem kellett kérlelnem hiába,

míg egy napon, kifestve, meztelen,

a langyos judeai éjszakában

az Olajfák hegyére ment velem.

Még ott ültünk a cédrusok tövében,

midőn a dombok közt kikelt a nap,

és ekkor néztem először a szemébe,

mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

Ezentúl őt kísértem éjről éjre

Jeruzsálem sötét kocsmáin át,

ahol a város fiatalja s véne

zeneszó mellett itta rossz borát:

aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok

között táncolt vörös, megoldozott

hajával, míg olajos, barna testét

kopasz írástudók pihegve lesték,

s mellbimbóját, min vöröslött a festék –

míg egy napon nyom nélkül elveszett.

Szolgáim három hónapig keresték

és én még nagyon sokáig és titokban

a kocsmákban töltöttem minden estét

s nyomát kutattam a sikátorokban,

hírhedt házakban, börtönben, görög

kerítőnők és leprások között,

de nem találtam meg vörös haját.

S aztán, egy év után hallottam róla,

és azt mesélték: egy ifjú zsidóval

látták nemrégiben Cezáreában,

egy megszállott, bolyongó lázadóval,

ki házról házra járt többedmagával

és prédikált,

s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,

s akit az Olajfák hegyén, a kertek

mentén elfogtak és keresztre vertek.

Mivel hírmondó sem maradt utána:

felelj, Pilátus, emlékszel reája?”

Pilátus, az emlékek közt keresve

kezét hallgatva tette homlokára.

Aztán így szólt:

- „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?

Nem emlékszem reája.”

(Budapest, 1935)